Sajnálom a késést, de szerencsére már végeztem a vizsgáimmal.:) Ehhez mérten itt is van a következő fejezet, valamint annyit megígérhetek, hogy ez a kis szünet csak jó hatással lesz a történetre. Illetve nemsokára az oldalt is átalakítom, de a többi meglepetés!:)
Kilencedik fejezet
Három teljes napba tellett, mire visszatértem Mystic Fallsba. Busszal, stoppal és szinte bármi mással megpróbálkoztam, ami odavezetett, és persze kitellett a kevés kis pénzemből. De így is rengeteg kitérőt kellett tennem, miközben volt olyan, hogy egy teherszállító autó hátuljában kaptam csak helyet. De nem panaszkodtam. Egy árva szót sem szóltam, hiszen csak haza szerettem volna jutni. Még azért sem keseregtem, mert nem volt mit ennem. Csupán végtelen boldogság fogott el, amikor végre hazaértem.
Az első utam mégsem a házamba vezetett, pedig ideje lett volna lemosakodni. De nem mertem megkockáztatni, hogy esetleg Damonnel összefutok, mert nagyon is féltem attól, hogy esetleg már a kivégzésemet tervezgeti. Mondanom sem kell, hogy már tudom, mekkora hibát követtem el, amikor nem bíztam meg benne eléggé, így valamikor úgy is kénytelen leszek szembenézni a haragjával.
Így kötöttem ki végül Elena házánál. Benne bíztam a leginkább, és remélem, hogy segít nekem kimászni ebből a mélységből, amibe a saját butaságom miatt belecsöppentem.
Alig csöngettem be hozzá, máris nyitotta ki az ajtót. A szemei elkerekedtek, ahogy meglátott engem, és hirtelen nem találta a megfelelő szavakat. Valahogy el tudtam képzelni, hogy hogyan is festhetek ki. Napok óta ugyan abban a ruhában voltam, és nem is nagyon mosakodtam. A szemem alatti karikák elárulták, hogy mostanság a kiadós alvás nincs köszönőviszonyban sem velem. De ennek ellenére még nem voltam összetörve. Megtanultam elviselni az akadályokat, amiket az élet gördített elém, és még mindig volt bennem némi kitartás. Az apám meghalt, az anyám elhagyott a pasijáért, a testvérem valószínűleg még mindig meg akar ölni, de én ennek ellenére még mindig szerettem volna újrakezdeni az életemet.
Enni, inni, aludni egészen addig a napig, amíg nem lesz könnyebb.
- Bemehetek? – kérdeztem végül, megtörve a csendet. Valahogy nem igazán volt ahhoz kedvem, hogy Damon az ajtóban állva találjon rám.
Elena még mindig nem találta a szavakat, de azért félreállt, és beeresztett. Bent megpillantottam Stefant, aki rám nézett, majd rosszallóan összehúzta a szemöldökét. Mintha sejtené, hogy Damon szerepet játszik a kiborulásomban.
- Akkor én hagylak titeket beszélni.
Már fel is állt, és a kijárat felé vette az irányt, de megállítottam. Minél több ember vett engem körbe, annál jobb volt. Ráadásul Elena egyedül kevés ahhoz, hogy megállítsa az idősebbik Salvatore testvért, bármennyire is szereti őt Damon.
- Nem kell elmenned, Stefan. Éppenséggel rád is tartozik, amit mondani akarok. Amit már rég el kellett volna mondanom.
- Miről lenne szó? – kérdezte Elena, immáron megtalálva a saját hangját.
- Először had kérdezzem meg előbb azt, hogy tudtok-e olyan helyet, ahova Damon még nincs behívva?
Mindketten döbbenten meredtek rám, majd egymásra. Rájöttem, hogy így eléggé érthetetlen voltam, mert még nem tudják, hogy már nagyon régóta tisztában vagyok a vámpírok létezésével. Régebben tudom, mint Elena.
- Damon bántott téged? – kérdezte óvatosan Stefan. Becsületére legyen szólva, hogy nem kezelt úgy engem, mint egy elmebeteget, pedig valahogy úgy éreztem magamat.
- Nem, valójában én bántottam őt.
Elena átölelt engem, valószínűleg így próbált belém egy kis lelket önteni. Jó ég, mekkora szíve van ennek a lánynak! Mindig gondol másra, és mindig tudja, hogy éppen mire van szüksége a másiknak. Annyira boldog voltam, hogy legalább ő igaz barát volt a számomra. Olyan, amilyen én soha nem lehettem senki számára, mert mindig titkolóznom kellett.
- Gyere szépen, ülj le, és mesélj el nekünk mindent! – Megfogta a karomat, és a kanapéhoz vezetett.
Alighogy leültem, máris kibuktak belőlem a szavak. Először össze-visszazagyváltam mindent, de ahogy szép sorjában rendeződtek a dolgok bennem, úgy az elejétől a végéig kezdve szinte mindent elmondtam nekik. Meséltem arról, hogy mi történt az apámmal, a testvéremmel, mit akarnak tőlem az éjszaka teremtményei. Még azt is megosztottam velük, hogy a kapcsolatom Damonnel csak látszólagos volt, és átvertem őt a holdkő miatt.
Ők csendben végig hallgatták a történetemet. Szerintem sosem hitték volna, hogy nagyobb veszélyben vagyok jelenleg, mint amelyben ők valaha is voltak. De nagyon nagy megkönnyebbülés volt elmondani nekik ezt az egészet, mert úgy éreztem, hogy egy hatalmas teher lekerült a vállamról. Már nem kell egyedül megoldanom a problémáimat, lesz segítségem is, mert ahogy Stefant megismertem, ő is volt olyan jóember, mint Elena.
- Szóval… ki ez a Katherine, és miért hasonlít ennyire Elenára? – kérdeztem a beszámolóm után, mert kitértem arra is, hogy találkoztam ezzel a lánnyal, aki érthetetlen módon Elena hasonmása volt.
Stefan felsóhajtott.
- Ez egy hosszú történet, amit majd Elena elmesél neked. Te most csak azzal foglalkozz, amivel nagyon muszáj!
- Így van – helyeselt Elena. – Pihenned kell, mert úgy nézel ki, mint egy kifacsart citrom. Nyugodtan alhatsz nálam.
Megráztam a fejemet. Nem szerettem volna kihasználni azokat az embereket, akik segítőkezet nyújtanak nekem. Pláne az is közrejátszott, hogy nem élhetek folyton félelemben.
- Damon ide is bejöhet, ahogy az én házamba. Úgyhogy teljesen mindegy, és inkább otthon alszom. Nem maradhatok örökre itt.
- Biztos vagy benne?
Igenlően bólintottam.
- Nem hinném, hogy Damon bántani fog – szólalt meg Stefan. – Néha valóban nagyon gonosz tud lenni, de nem bánta egy szerencsétlen lányt. Nem mellesleg volt már elég ideje, hogy kitombolja magát. Meg egész jól kijöttetek egymással.
- Nagyon rémes volt? – A kérdésem Damon viselkedésére utalt, amit Stefan is értett.
- Rosszabb is lehetett volna. Nem hinném, hogy Katherine után bármi is össze tudná törni őt.
Nagyokat pislogtam.
- Katherine és Damon? – csúszott ki a számon, majd Elenára pillantottam. Szóval ezért szerethette ennyire Elenát, mert tökéletesen hasonlított Katherine-re. De csak külsőleg, mert Elena sokkal kedvesebb volt. Ő a légynek sem tudna ártani, míg Katherine-ről pont az ellenkezőjét tudnám állítani.
Azért arra kíváncsi vagyok, hogy még mi derülhet ki.
- Szintén egy hosszú történet, amit majd Elenával megtárgyaltok – zárta le a beszélgetést Stefan. Illetve én, mivel úgy döntöttem, hogy inkább hazamegyek.
Másnap az iskolában Caroline szónoklatát hallgattam arról, hogy ne találkozzak Damonnel, mert a srác eléggé fura. Mivel nem tudtam sehogy sem tudtam elmagyarázni neki a dolgokat, ezért ráhagytam, és engedtem neki, hogy mondja. Pedig Elena is felajánlotta a segítségét, hogy valahogy lekoptatja őt, de igazából nem is bántam. Legalább volt egy jelenet, aminél kifejezetten szórakoztam, hiszen sejtelme sem volt szegény lánynak, hogy mi is volt igazából Damon.
A testnevelés volt a harmadik óránk, ami arról volt nevezetes, hogy a tanárunk szeretett minket nyúzni. Természetesen ezen az órán is kitalálta, hogy végig futtatni fog minket, mert a négy napos szünetben ellustálkodtunk. Már aki…
Én, Elena és Caroline együtt futottunk. Egyikünk sem volt gyors futó, de mindketten jobban bírták az iramot, mint én. Én voltam az, aki feltartotta őket, pedig általában én sem voltam egy lassú futó, csak az elmúlt napok eseményei bizony nyomot hagytak bennem.
- Hé lányok, sétakocogás? – kiabált oda a tanárunk már vagy tizedszerre. Komolyan, ilyenkor neki tudtam volna menni, de egyszer sem szóltam vissza.
- Menjetek csak! Hagyjatok le! – lihegtem a többieknek. Nem kell, hogy miattam büntessék meg őket is.
- Szólnod kellene, hogy nem érzed magad jól – vetette fel Elena.
Éppen vitába szerettem volna szállni vele, amikor megbillent körülöttem a táj. Nem tudom, hogy megbotlottam-e vagy esetleg csak összecsuklottam, de egyszer csak ott találtam magamat a földön fekve. Az esés pillanata kimaradt, ezért valószínűleg elájulhattam egy pillanatra. De amikor felpillantottam, akkor is minden csak forgott körülöttem. Alakok hajoltak fölém, míg végül beütött a teljes sötétség.
Amikor magamhoz tértem, jóval hamarabb tisztult ki a kép, és már nem volt semmi sem olyan kósza. A fehér plafon volt az első, amit megpillantottam. Kemény ágyon feküdtem egy szobában. Nem kellett túl sok ész, hogy megtudjam, hogy kórházba kerültem.
Lassan sikerült felidéznem, hogy mi történt. Nyílván, kihívták a mentőket, miután elájultam. Cseppet sem voltam meglepve, amiért ez történt. Az elmúlt hetekben rengeteget feszengtem, gyakran voltam ideges, és ez idáig vezetett. Nem figyeltem magamra megfelelően, de mostantól lesz elég időm, hogy anyám kihátrált az életemből.
- Heather? – hallottam meg Elena hangját.
Lassan elnézem oldalra, és csakugyan ott ült az ágyam mellett, közel hozzám. És Damon mellett.
Hirtelen felültem, de hiba volt. Annyira azért még nem voltam jól, hogy úgy mozogjak, mintha nem lenne semmi bajom. De Damon jelenléte eléggé felkavart, pláne itt a betegágyamon. De valahol mégis a tudatalattim megnyugodott, hiszen itt csak nem akar engem móresre tanítani.
A következő gondolat viszont sokkal logikusabbnak tűnt. Nem miattam van itt, hanem Elena miatt. Előadja a megbocsátó, gondoskodó barát szerepét, miközben legszívesebben egy kanál vízbe belefojtana. És ezt hamarosan az orrom alá fogja dörgölni, mihelyst Elena magunkra hagy egy kicsit.
- Had találjam ki, - motyogtam – pocsékul nézek ki.
Elena elvigyorodott, és megpaskolta a kezemet. Láttam, ahogy Damon ajka is megremegett, és csaknem elmosolyodott.
- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem vagy túl friss.
- Mit mondott az orvos? Meddig kell itt feküdnöm?
Minden vágyam az volt, hogy elmenjek innét. Nem éreztem magam jól a kórházban. Gyűlöltem azt a szokásos fertőtlenítő szagot, ami mindegyikre jellemző volt.
- Majd elmondja neked. Egyébként a kimerülés miatt ájultál el. Felírt pár gyógyszert, és egy hétig ágyban kell maradnod – válaszolt Elena.
Alighogy kimondta, már be is lépett az orvos. Egy fiatal nő volt az, és fehér ruhát viselt, mint valószínűleg tette azt minden orvos illetve nővér. Nem szerettem ezeket az egyenruhákat. Még elviselhetetlenebbé tette a kórházat számomra.
- Szeretném megvizsgálni a beteget. De még mielőtt kimennének, meg tudnák nekem mondani, hogy van-e a hölgynek valami rokona, akit értesíthetek, aki majd hazaviszi őt?
- Én vagyok.
Meglepetésemre Damon volt az, aki a rokonomnak vallotta magát. Először számon szerettem volna kérni, hogy ez mégis mit jelent, de aztán győzött az ész. Ugyanis ellenkező esetben könnyedén a gyámhatóság markában találtam volna maga, ahonnét aligha szabadultam volna. Remélem, Damon tudja, hogy mit csinál.
- Mikor mehetek haza? – kérdeztem, miután gyorsan elvégezte a vizsgálatokat. Nem volt semmi komoly, csak vérnyomást mért, meghallgatta a szívverésem, és ennyi. Csupán pár percbe tellett.
- Hazamehetsz. Nem látom értelmét, hogy benntartsunk. Csak tartsd be az egyhetes pihenőt, szedd be a gyógyszereidet, és nem lesz semmi baj.
Megváltás volt kilépni a kórházi teremből. Szerintem nincs olyan ember a földkerekségen, aki el tudná hosszabb távon viselni, hogy tényleg bent kell feküdnie egész nap. Én csak pár percet töltöttem bent úgy, hogy magamnál voltam, de így is úgy éreztem, hogy elnyertem a teljes szabadságot, amikor kieresztettek.
Az ajtó előtt azt hittem, ott lesz Elena és Damon már le is lépett, ehelyett pont az ellenkezője fogadott. Elenát nem láttam sehol, Damon viszont ott ült az egyik széken. Biztos vagyok benne, hogy a szívem kihagyott egy másodpercre, ahogy fájdalmasan végigmértem, milyen jól néz ki. És pont az ő barátságát kellett elvesztenem… Emiatt csak magamat okolhattam.
- Elena? – kérdeztem tőle végül.
- Visszament az iskolába.
Feszült csend állt be közénk, és egy percre sem feledkeztem meg arról, hogy mit is tettem. Gyötört a bűntudat, és ez volt a megfelelő alkalom, hogy bocsánatot kérjek tőle.
- Öhm, Damon, szeretnék elnézést kérni, amiért a hátad mögött kijátszottalak. Remélem, megérted, hogy valóban csak a kétségbeesés vezérelt engemet, mert mindenképpen vissza szerettem volna kapni az anyámat. Tényleg sajnálom már, jobban kellett volna bíznom benned, hiszen te ismerted Katherine-t.
Körbenézett a folyosón, majd miután látta, hogy senki sincs errefelé, erővel a falhoz nyomott engem. Nem volt túl durva, nem volt fájdalmas, de mégis azt hittem, hogy most fog engem megölni, amiért becsaptam őt. De nem, nem ölt meg. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy ehelyett megcsókol majd. Mégis éreztem az ajkai hűvös simogatását, és olyannyira ledermedtem, hogy egy jó darabig csak hagytam. Észre sem vettem, hogy visszacsókoltam volna, de mégis azon kaptam magam, hogy a nyelveinkkel közösen játszadozunk.
Olyan hirtelen szakította meg a csókot, ahogy letámadott engem. A térdeim remegtek, és alig bírtak el, és bizony ezt nem a kimerülés számlájára lehetett írni. Damon eszméletlenül jól csókolt, de most sikerült sokkot okoznia nekem, mert sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak lesmárol engem.
- Na, így már jobb – mondta, majd faképnél hagyott.
Lassú léptekkel követtem, de túlságosan bosszantott a magabiztossága. Ugyan nem szóltam vissza semmit, de ez nem maradhat következmények nélkül.
Beültem mellé a kocsijába, és azt vártam, hogy majd megmagyarázza a történteket, ahogy elindultunk, de bezzeg most néma csendben maradt. Én meg túl zavart voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak, csak akkor szólaltam meg, amikor elhajtott a házunk előtt.
- Damon, kérlek, vigyél haza! Most tényleg pihennem kell.
Rám nézett, majd elvigyorodott.
- Damon ne csináld ezt, ne csináld azt! Ó, Damon, kérlek, kérlek! – A hangját pár oktávval feljebb emelte szándékosan, ahogy engem próbált parodizálni. Már azt hittem, hogy tényleg jó kedve van, illetve megbocsátott nekem, de a lesújtó pillantásával eloszlatta a reményeimet. – Mi lenne, ha kevesebbet jártatnád a szádat, kedvesem? Még a végén kihűl a gyomrod.
Elképedten meredtem rá, és istenemre, ha nem tudnám, hogy mi ő pontosan, akkor felpofoztam volna, dacára annak is, hogy megérdemeltem, amiért így bánt velem.
- Komolyan, te vagy a legkiálhatatlanabb ember a Földön.
- Vámpír vagyok – javított ki egykedvűen. – Nem mellesleg a gyámod is.
- Tessék?
Ó nem, ez már nagyon sok volt nekem. Inkább mondja nyíltan a szemembe, hogy utál engem, de ne etessen már ekkora baromságokkal. Mégis, amikor ránéztem, valahogy az kezdett bennem motoszkálni, hogy talán igazat mond.
- Jól hallottad. Kicsit odébb van még a 18. szülinapod, addig én felügyelek rád.
- De mégis hogy francba intézted el? Annyi ideig azért nem voltam eszméletlen.
- A két szép szememért felgyorsították a folyamatot.
Hát persze, a vámpírok egyik különleges képessége a kényszerítés. Csak verbénával lehet ellene védekezni, de mivel nagyon kevesen tudnak a vámpírok létezéséről, ezért még kevesebben vannak azok, akik ezt használják. Én nagyon régóta használtam már. Tegnap éjjel mikor hazaértem, máris az volt az első, hogy a teámba tettem.
- Ezért engedtek ki ilyen hamar a kórházból is, nemde? Még pár napig biztosan bent fogtak volna.
- Hát nem is csodáltam volna – nevetett fel. – Alaposan elintézted magad. – Ezután a tekintete megváltozott, aggodalmassá vált. – Ma éjjel telihold lesz. A vérfarkasok biztosan berágtak rád, amiért a vámpíroknak adtad a holdkövet. A kórházban rád találhattak volna, de nálam biztonságban leszel.
Valóban el is feledkeztem a teliholdkor, és ezért ismét átkoztam magam. Hogy hunyhattam szemet egy ilyen fontos dolog felett? De most már mindegy, hiszen megérkeztem az új otthonomba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Köszi szépen!:) nyugi, mostantól biztosan nem lesz ilyen hónapos szünet, de enm is biztos, hogy olyan gyorsan tudom hozni, mert közben szeretném az oldalt is átalakítani.:) De persze nem hanyagolom el a fejezeteket, mert most így a nyárra amúgy is nélküöznünk kell Damont.:(